Arthrogryposis vagy oxigénhiány?
Arthrogryposis vagy oxigénhiány?
Megkértek, hogy írjam le a történetem, sokat gondolkoztam, hogy eleget tegyek-e a kérésnek, mert számomra hatalmas sebeket szakítok fel most ezzel. Ugyanakkor talán nekem is jobb lesz végre kiírni magamból azt a sok fájdalmat, szenvedést amit átéltünk az elmúlt években. De előre bocsájtom, hogy még mindig nem tudjuk, hogy Arthrogryposis vagy oxigénhiány amiről írok.
A történetem azzal kezdeném, hogy ha bárki is ismer, igazolhatja, nem voltam sosem az az igazán „anyukatípus”. Nem akartam sokáig gyereket, valójában nem is értettem, hogy miért teszik „tönkre” a testüket a nők a terhességgel? Miért áldozzák fel a kevés szabadidejüket egy gyerek nevelésére? Mint sokan mások én is vártam, hogy egyszer megtörténik az önmegvalósulás és ebbe nem fért bele egy gyerek.
Az idő csak telt, az önmegvalósulás persze nem következett be. Aztán bennem is előtört egy hihetetlen hiányérzet, éreztem, hogy ezt az űrt ki kell töltenem, de még magam sem tudtam mivel és hogyan? kezdtem érezni valami különöset. Egyre többször néztem mosolyogva a kisgyerekekre, játszottam velük a munkahelyemen. Éreztem, megéreztem, hogy ezt szeretném én is!
Én is anya szeretnék lenni! Jesszusom! 30 éves vagyok! Mire várok még? Szeretnék anya lenni, mi több, akarom!
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mivel csak 3 hónapig próbálkoztunk és egy szép decemberi reggelen a teszt két csíkot mutatott. Persze egyből futás a legközelebbi boltba egy újabb tesztért, és IGEN azon is két csík látszott! Telefonálgatás, gugglizás és már volt időpontom a nőgyógyászhoz. Négy hetes terhes voltam akkor, két hét múlva kontroll. Boldogan, fülig érő szájjal érkeztem a következő rendelésre hat hetes a babámmal a pocakomban. Nincs rendesen megtapadva, két hét alatt nem nőtt semmit sem. Kicsit megrémültem, de a doki nyugtatott. Kaptam gyógyszert.
Egy pláza divatáru üzletében dolgoztam, mint eladó. Akinek már volt hasonló munkahelye tudja, hogy ez nem könnyű munka. Napi 12 órát kell állni, járkálni, ha új áru érkezik akkor nehéz dobozokat pakolni. Szóval elég megterhelő, és én nagyon féltettem a kicsikémet. Szóltam a felettesemnek a terhességről és, hogy veszélyeztetett vagyok, mert nincs rendesen megtapadva és ezért nem nagyon pakolhatok. Karácsonykor már táppénzen voltam otthon.
A terhesség nem volt egy leányálom. Hánytam négy hónapig, sokat híztam úgy is, hogy életemben nem figyeltem ennyire oda az étkezésre, mint a kilenc hónap alatt, de a kilók csak jöttek és jöttek. A sok hányás miatt mindenki azt mondta kislányt hordok a szívem alatt és bár „mindegy csak egészséges legyen”, legbelül kisfiút szerettem volna. Nem vagyok az a habos-babos, rózsaszín tütüs, hajráfos, hajpántos típus. Inkább szerettem volna egy vagány kiskrapekot aki sportol, focizik, kosarazik. Jó, jó tudom, a mai világban ezt már a lányok is megtehetik, de tegyük a szívünkre a kezünket és kérdezzük meg magunktól:
Ha kiválaszthattad volna gyermeked nemét megtetted volna?
Teltek múltak a hetek, a picur nőtt és a rosszullétek is alábbhagytak. Már-már kezdtem élvezni a dolgot, amikor tizenhat hetes korban bevéreztem. Hívtam a páromat, aki rohant haza a munkából és már vágtattunk is a dokihoz, hogy megnézzék mi történt. Elküldtek ultrahangra és szerencsére semmi problémát nem láttak. A doki azt mondta, hogy kisebb vérzések előfordulhatnak em kell aggódni miatta. De van egy jó hír is – mondta. Megmutatta a nemét, szeretnék tudni, – kérdezte – olyan közönnyel, mint mikor a hentespultnál a párizsiból többet vágtak és megkérdezik maradhat-e? Naná, hogy szeretnénk! – válaszoltam szinte sikítva! És IGEN, kisfiú! Pont ahogy akartam! Minden rendben van és kisfiú! Lehet ennél csodálatosabb az élet?
A terhesség ezután komplikáció mentes volt, azt leszámítva, hogy a szülésre két időpontom volt kiírva, melyek között két hét volt a különbség. Azt mondták, ez nem számít, nem nagy idő. ők tudják – gondoltam- . teltek a hetek, lassan megvásároltunk mindent ami egy babának kellhet, illetve mindent ami a könyvek, internet és mások szerinte kellhet. 🙂 Már negyven vagy negyvenkét hetes terhes voltam (a két időpont), nyár 32 fok, de a kisfiam csak nem akar megszületni. Se jósló fájás, se semmi. Már naponta jártunk az orvoshoz kontrollra.
Az utolsó nap terhesen.
Aznap NST vizsgálatra mentünk. Nem volt konkrét időpontunk csak annyit mondtak, hogy 9-re érjünk oda, de a párom késett így nem sikerült odaérnünk. Talán fél órát kellett várakoznunk amikor behívtak. A vizsgálat 45 percig tartott, nem is szóltak hozzám addig, majd arra kértek, hogy lépcsőzzek egy kicsit, mert valószínű aszik a baba. Kicsit aggódni kezdtem, mert láttam, hogy a nővérek furcsán néznek egymásra. Átkísértek a szomszédos ultrahangos szobába, ahol szintén nem mondtak semmit nekem, csak egymás közt sugdolóztak. Pár perc múlva odafordult az egyik és azt mondta: „Menjünk szülni!” Kicsit elpityeredtem a bent töltött feszült tudatlanság miatt.
A szülőszobában pörgés, papírok aláírása, átöltözés, katéter, minden ami kell. Betoltak a műtőbe, érzéstelenítés, drótok lógtak ki mindenhonnan belőlem. Kicsit izgultam, de inkább izgatott voltam, hogy végre megláthatom Őt akit már hónapok óta elképzeltem. Elképzeltem, hogy milyen lehet, hogy fog kinézni, milyen a szeme színe? Az öröm elmaradt…
Jött a hideg zuhany
Megtörtént a császár, de nem sírt fel. Másodpercek teltek el néma csendben, de nekem óráknak tűnt. Nem sír, nem sír. csak ez járt a fejemben. Mi lesz már??!! Na most! Igen, felsírt.
Újraélesztették, de nem baj most már anya itt van és átölel, minden rendben lesz!
Megmutatták az én nagy fejű, fekete hajú, teljesen lila gyermekemet, aki nem hadonászott a kezeivel, nem, a kezei egyenesen meredtek végig a kis teste mellett. Éppen az arcomhoz érintették és már vitték is el.
Ekkor 12:30 volt. Igazán fel sem fogtam a történteket. Még alig négy órája otthon voltam, most meg túl vagy ok egy császáros szülésen. Nagyon féltem a szüléstől, nem igazán a fájdalomtól. Inkább a kiszolgáltatott helyzettől, a magatehetetlen érzéstől. De most így a császár után azt kel mondja, hogy hiányzik ez az érzés. hiányzik, hogy nem szültem, nem én hoztam világra a kisfiamat.És mivel már nem szeretnék még egy gyermeket, így ezt a csodát már nem élhetem át soha!
A közös életünk itt kezdődik.
Mivel én a pihenőben voltam másnap reggelig, így azt a napot és éjszakát külön töltöttük a kisfiammal. Másnap reggel levittek a szobára, de nekem senki nem mondta el, hogy hol keressem a babámat. Azt sem tudtam, merre és kihez forduljak. Szerencsére a férjem korán jött. ő már tudta, merre van az intenzív osztály. Itt végre én is megnézhettem az 1 napos fiamat. Ekkor jött a döbbenet. A kezei ugyanúgy mereven, mozdulatlanul a teste mellett, a feje felpüffedve és a kis teste még mindig kissé lila.
Mindenhogy elképzeltem az első találkozást, csak nem így.
Mivel inkubátorban volt, csak nézhettük azt a csepp gyermeket. Tele volt drótokkal a teste, orrában lélegeztető és a szájában szonda. Álltunk ott értetlenül, nem tudtuk hogyan történhetett mindez.. Az orvosok jöttek, mentek de senki nem tudta megmondani, hogy hogyan lehetséges az, hogy az utolsó 3 ultrahangon is láttuk, hogy a kisfiúnk hajlított könyökkel takarta el az arcát. Még szülés előtt a 38 heten ultrahangon is úgy volt.
Mi láttuk, hogy nem láttuk a kis arcát. Mert eltakarta a kezével. A férjem behozta a kórházba a 4D-s ultrahang fotóit és azon is ott a keze a kis feje előtt. Hajlított könyökkel! De ez a könyök nem lehet ugyanaz, ez merev! Ez nem lehet az én gyerekem. Biztos az újraélesztőben kicserélték. Az én fiam egészséges! Hiszen láttam, sőt éreztem! Éreztem mikor a hasamban volt! De ez nem lehet az én gyerekem!
Mindez 2014. augusztus 15-én reggel nyolc órakor történt. Egyetlen nap alatt minden megváltozott, de nem tudtam felfogni. Ott álltam egy inkubátor előtt és azt kívántam, hogy ébredjek fel ebből a rémálomból.
Ez nem lehet a valóság, nem történhet meg!
Pár napra rá jött a diagnózis: a gyerekem egy ritka betegséggel született melynek a neve Arthrogryposis vagy oxigénhiány !? Még egy hétig volt inkubátorban és már ekkor elkezdték nekünk tanítani a kimozgatást.