„Francba az önámítással, most azonnal kezdd el élni az életed!”

„Bea, te mit fogsz csinálni a maradék harminc évedben, ha a lányaid kirepülnek? Sorozatokat nézel, és félóránként hívogatod őket telefonon?” – Ezt a kérdést egy nagyon jó barátom tette fel nekem, amikor azon tanakodtam, hogy elkezdjek-e egy újabb egyetemet 48 évesen. Akkor már a lányaim a tanulmányaik utolsó éveit taposták, lassan közelgett az idő, hogy saját lábukra álljanak. Akkor döntöttem úgy, hogy most én leszek a legfontosabb önmagam számára, végre azt csinálom, amit mindig is szerettem volna.

Mert nincs olyan, hogy késő…

Azt hiszem, mi, nők sokszor akkor követünk el hibát, amikor vagy feladjuk önmagunkat – mondván, a család és a gyermek a legfontosabb –, vagy esetleg a másik végletbe zuhanunk, egyáltalán nem törődünk a családdal, csak magunkkal foglalkozunk. Műkörmösnél, fodrásznál és plasztikai sebésznél keressük az eltelt évek vigaszát, reménykedve, hogy más nem veszi észre az idő múlását rajtunk. Valljuk be, mindkettőt azért csináljuk, mert önigazolásra van szükségünk.

A jó anyaság legalább megadja az életünk egy nagyon fontos területén a szükséges igazolást, hiszen azt érezzük, hogy nem éltünk hiába, mert a gyermekünk sikeressé válik. Ennek oltárán sokszor feláldozzuk magunkat, a saját boldogulásunkat vagy fejlődésünket, alárendelődve egy olyan elvárásnak, amit senki sem fogalmazott meg, senki sem támasztott irányunkban.

Ez nekünk mégis kell és mégis jó. Ha nem a média által támasztott külsőségekre alapozott elvárásoknak akarunk megfelelni (90-60-90 cm), akkor még mindig ott van az anyaság, mint sikerforrás. A nőiség egy szelete, a női szerepeink egyik legfontosabbika. Hangsúlyozom, az egyik, hiszen a másik legmarkánsabb szerepünk a „szeretői – szexuális lény” szerepünk.