Miért foglalkozunk mások életével?
Forrás: Csácsi Kriszta
Ha körbenézek a környezetemben, nincs két ember, akiknek hasonlítana az élete a másikéra. Valakinek több az öröm van benne, másoknak több a probléma. Valaki azt nem tudja az életében megoldani, ami nekem a kisujjamban van, míg én irigykedve figyelem azokat, akiknek az megy, ami nekem nem. Mindenkinek annyira színes az élete, hogy nem is értem, hogy néhányan miért azzal foglalkoznak, hogy mások élete milyen, ahelyett hogy inkább a sajátjukra összpontosítanának. Miért foglalkozunk mások életével?
A minap egy beszélgetés közben, teljesen váratlanul kioktatást kaptam egy ismerősömtől. Annyi történt, hogy délután négykor nemet mondtam egy kávéra, és helyette a zöld teát választottam. Ezt a banális és úgymond semmitmondó beszélgetést meghallotta valaki, aki régóta, de felületesen ismer. Tőle pedig egyből egy rögtönzött kiselőadást hallgathattam végig, hogy jól is teszem, ha egy kicsit visszaveszek a tempóból. Nyugodtabb életet élek, kevesebbet vállalok és nem stresszelek annyit, mert különben nem lesz jövőm, mert ebbe a rohanásba, amiben élek, abba bele fogok halni.
Ez amúgy mind szép és jó, és azt is elhiszem, hogy őt csupán a jóindulat vezérelte és jót akart nekem. Sőt még azt is mondom, hogy valahol igaza is lehet, de számomra teljesen furcsa, hogy egy ember miért próbál foglalkozni mások életével úgy, hogy nem is ismeri, csak a felszínt látja. És azt sem értem, hogy emberek miért is gondolják azt, hogy csak az ő útjuk az egyedüli lehetséges út.
Nem sokkal később a telefonom nyomogatása közben rábukkantam egy cikkre, mely azt taglalta, hogy egyes nők a testüket kihasználva a pasijaik/férjük segédletével érnek el úgymond karriert, hogy közben amúgy semmit sem tesznek le az asztalra. Az írásra pedig szép számmal jöttek a többségében helyeslő kommentek, hogy igen, igen, máglyára Sarka Katával és a többi celebbel, mert ők üres és lufi emberek. Na, itt megint elveszítettem a fonalat egy pillanatra, mert nem értettem, hogy miért jelent gondot az egy embernek, hogy a másik másképp éli az életét. Miért baj az, hogy valaki azt gondolja, hogy 0-24-ben fitneszteremben kell, hogy töltse a napjait, ugyanis élete értelme a feszes fenék. Se több, se kevesebb. De amúgy is.
Miért foglalkozunk mások életével?
Miért gondoljuk azt, hogy egy Best magazin elolvasása után (amúgy ebben az országban még senki sem vett ilyet a kezébe ? ) mindent tudunk ezekről az emberekről. Én nem őket akarom védeni, mert őszintén aztán engem tényleg nem érdekel, hogy mit csinálnak naphosszat, de azt bátran kijelenthetem, hogy nem ismerem őket. Így nem formálhatok róluk véleményt úgy, hogy mindössze két selfit láttam róluk az újságban. Ennek kapcsán max. azt tudom megállapítani, hogy volt-e értelme annak a sok edzésnek vagy sem. ?
Úgy gondolom, hogy mindenki a tudásához képest a legjobban éli a kis életét, de mivel más-más tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezünk, ezért mindenkinek máshogy alakul a sorsa. Zárójelben én abban is hiszek, hogy valami sorsfeladattal születtünk erre a mostani életünkre, így nem véletlen, hogy milyen körülmények között, kivel és hogyan is élünk. Tök felesleges egymáshoz hasonlítgatnunk az életeinket, mert ebből nem jöhetünk ki jól. Mert vagy tök szomorúak leszünk, hogy még nem tartunk ott, ahol az irigyelt másik, vagy pedig magabiztos együgyűséggel bizonygatjuk mindenkinek, hogy a mi választásunk az egyedüli jó.
Hogyan is éljünk, mi a „példás?”
Vegyünk például elemzésképp engem. Ha már épp kéznél vagyok. ? Van egy tök jó munkám, ami érdekes, változatos, szeretem, mégis azt gondolom, hogy kipróbálom magam valami újban. Ez most jó döntés? Vagy előbb kellett volna, amikor sokkal fiatalabb voltam? Vagy felelőtlen vagyok? Vagy a bátorságomnak meglesz a jutalma? Ezekre nincs jó válasz. Döntenem kellett egy belső sugallatra, de már sosem fogom megtudni, hogy ez jó vagy a rossz döntés volt-e. Mert a másik oldalt, konkrétan azt, hogy mi lett volna, ha maradtam volna a fenekemen, sosem fogom megtudni. Vagy ott van a pasi kérdés. Már rég férjhez kellett volna mennem? Esetleg már el is kellett volna már válnom? Azzal, hogy nem vagyok még anya, azzal a társadalom szégyene vagyok? És tuti boldogabb lennék már Kovácsnéként? Vagy épp pont attól vagyok az, hogy nem kötöttem kompromisszumot a kapcsolataimban?
Nincs jó válasz, nincs olyan, hogy „a helyes út”.
Ezek mind-mind olyan kérdések, amikre egyszerűen nincs jó válasz. Aki anya és családja van, az biztosan mást gondol a gyerekvállalásról, mint egy szingli. Aki nem szereti a kihívásokat és az állandóság nyugtatja meg, az tuti bolondnak néz, hogy felrúgtam egy stabil pontot az életemben. És ezzel szerintem semmi gond sincs a világon. Azzal van, ha mások rám akarják kényszeríteni a véleményüket, hogy szerintük mi a helyes. Ha azzal jönnek, hogy feleljek meg a társadalmi elvárásoknak. De szerintem ez a kepszlokos HÜLYESÉG. Nem mások életével kell foglalkozni, hanem a magunkéval! Nincs olyan, hogy társadalmi elvárás, mert a társadalmat egyenként színes és még színesebb emberek alkotják, akiknek mind-mind különböző az életük. Így értelemszerűen nem lehetnek az elvárásaik ugyanolyanok. ?
Én próbálom úgy élni az életem, hogy nincs olyan, hogy jó vagy rossz. Döntések vannak, meg életek, sorsok. Mindenkinek más és más. Az enyém ilyen, a tied olyan. És mindketten ugyanolyan parányi kis pontok vagyunk a világon, mint a többi ember. Így egyszerűen nincs jogunk másokat kioktatnunk és bírálnunk, hogy hogy is kéne élniük.